Nem is telt még el 24 óra mióta céltalanul bolyongtam valahol a városban két jó barát társaságában, egyszer itt, egyszer ott fűtve az alkohol adta mámortól és az öntudatlanságtól melyet ez kölcsönöz, nem törődve a bajokkal. Önfeledten éreztem magam, egy olyan világot alkottunk magunknak ahol nem fájt semmi, és nem is fájhatott hisz ismeretlen tényező volt ez. Még az sem érdekelt, hogy meg akartak ölni egy buszon... az sem. Nem is olyan rég, talán két hónapja azt hiszem, egy olyan ponthoz ért az életem ahol döntenem kellett! Vagy azt választom, hogy élek és normális ember leszek, vagy azt, hogy züllök és egy idő után meghalok. Én az első opciót választottam. Sajnos emiatt olyan dolgok történtek velem amit nem akartam, elvesztettem a saját lényemet. Nem találtam azt amit mindig is kerestem, nem voltak céljaim, nem voltak álmaim... lebegtem a semmiben, és csendben szenvedtem. Végignéztem ahogy tönkremegy körülöttem minden, és semmit nem tudtam tenni ez ellen, sőt meg se próbáltam változtatni a dolgokon! Úgy voltam vele történjen aminek történnie kell, és az történt. Egészen idáig nem találtam a helyemet a világban, de most ahogy ültem és cigiztem az erkélyablaknál megláttam a rózsát amit még én ültettem, és elkorhadt. Nem volt szívem kiásni a földből és kidobni a kukába ahogyan magammal tettem, reménykedtem benne, hogy új erőre kap és felgyógyul, hogy majd ismét virágba borul mint egykoron és a szobám ismét rózsaillatú lesz. Csak bámultam miközben szívtam a cigarettámat, aztán felfedeztem valamit. Mintha új életre kapott volna a száraz növény, egy bimbót találtam rajta, ami valószínűleg a napokban kihajt majd. Ez ráébresztett valamire. Mi van akkor ha az a rózsa az én lelkem, és mikor döntöttem akkor meghalt ahogyan a lelkem is, és most új reménység ébredt benne... és kivirágzik, felépül csak idő kell neki, és szeretet. Nem tudom hová tart az életem, de jó irányba... ezt érzem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése