Toreador Chronicles 2

Folytatás

Hát igen, a helyzetem nem volt túl rózsás, nem tudtam mi ez az egész, hogy kerültem abba a temetőbe, és mi célból. Ki vitt oda, de persze mostanra már megvilágosodtak a dolgok előttem. Természetesen tudok mindent, azzal az éjszakával és az azelőtti egy évvel kapcsolatban mindent. Bár ne tudnék. Annyira fáj még belegondolni is. Emlékszem, hogy az elején mennyire esetlen voltam, de ez általában minden újszülöttel előfordul. Nem vallanám magam különlegesnek, csupán annyiban, hogy engem soha senki nem tanított meg a kezembe adott puskával lőni, vagy a tollal írni. Csak a kezembe adták, és azt mondták: Használd! Mindenre magamnak kellett rájönnöm. Valamiért mára, teljesen kiüresedtem. Nincs meg már bennem az ami egykoron, nincsen már meg bennem az a fajta üresség amely akkor volt mikor öngyilkos lettem, és ami utána egy pár évig övezett. De rájöttem, ahogy idősebb leszek, annál többet tudok az egészről, és annál jobban tudom használni a puskát meg a tollat. De nem szeretnék elszakadni a történettől, majd természetesen még párszor kitérek a mostani nézeteimre, de nem azért vannak itt, mert kíváncsiak a mostani világra, hisz abban élnek. Hanem azért mert kíváncsiak arra az énemre ami egykoron voltam, hisz ha nem... akkor minden bizonnyal nem olvasnák eme sorokat. Ne feledjék: Imádom magukat!
Szóval ott tartottam, hogy elaludtam! Neszre ébredtem, és a "kitűnő" időérzékemnek köszönhetően besaccoltam, hogy nagyjából naplemente után lehet, mikor még ugyan a városban hemzsegnek az utcák, de már érezhető az este lágy szellőinek érintése. Sajnos idelent a csatornában nem érezhetem, pedig bele akarok szimatolni, de most jobban aggaszt a nesz. Lehetséges, hogy egy egyszerű csatornapatkány szórakozik velem, és eliszkol előlem, majd vissza sompolyog? Elég sok bátorság kellett, mire sikerült kinyögnöm valamit!
-Ki jár itt?-először csak halkan!-Ki jár itt?-egyre erőteljesebben.
-Senkiiii!-sípoló nevetés- csak én!- szólalt meg egy eltorzult, rekedtes hang.
-Ki az az én?-kérdeztem rettegve!
-Hát én? Ha te nem tudod, hogy én ki vagyok, és én nem tudom, hogy te ki vagy, akkor én honnan tudjam, hogy én te vagyok amikor én nem vagyok te és te nem vagy én?-válaszolt ily cifrán az előző kísérteties hang-
-Ezt...nem értem!- nyögtem ki!
-Ez így nem fog menni, inkább odamegyek? De ígérd meg, hogy nem sikítasz, különben elmetszem a torkodat! Nem szeretem ha valaki sikít, mert fáj tőle szegény fülem-ismét a sípoló nevetés, és krákogás hozzá-
-Jó megígérem!-suttogtam-
Az a látvány amit akkor láttam, nem volt semmilyen más borzadályhoz fogható addigi életem során, persze azóta láttam már durvábbat is, de akkor azzal a felfogásommal hihetetlenül megrémültem az elém álló torz alaktól. Ez a teremtés, nagyjából 2 méter lehetett valamikor, de most csak egy négykézláb járó, kopasz, deformált koponyájú, förmedvény arcú, hosszú lógó fülű karmos szürke bőrű szörnyeteg volt. A rémület elült az arcomon, de nem sikoltottam, hiszen ki tudja, egy ilyen őrült aki ezt művelte a testével, nem valószínű, hogy blöfföl. A szaga annyira erős volt számomra, hogy be kellett fognom az orromat, melyet nem igazán tudtam leplezni, de úgy látszott nem különösen érdekelte.
-Csak a formalitás kedvéért, rázzunk kezet!-szólalt meg szokásos sípoló hangján-
-Őőő.. muszáj?-kérdeztem
-Természetesen nem muszáj, de segítenem sem muszáj rajtad-nevetett
-Miféle segítségről beszél maga? Hogy hogyan kell a csatornában élni, és hogyan lehet így kinézni?-Kérdeztem gúnyosan.
-Hálával tartozol nekem Johnatan Flint!-És felnevetett olyan hangerővel mint még eddig soha
-Honnan tudja a nevemet? Ismer engem?-Kérdeztem elkerekedett szemekkel
-Csupán az életedet mentem meg újra!-köhécselt
-És a magáéval mi lesz? Nem tűnik túl egészségesnek, mint valami oszló hulla!-mondtam szánakozva, és a tekitntetemből a segítség nyújtás sugárzott!
-Oszló az nem vagyok, de hulla igen, akárcsak te!-mondta
-Értem, szóval mi zombik vagyunk? Ez persze mindent megmagyaráz. Szóval maga a zombi megmentette az én életemet, hogy zombi legyen belőlem. Mindezt a csatornából. Érdekes elgondolás, de mi lenne ha szépen hagyna elmenni, és inkább máshol zombiskodna?-És ezzel a mondattal, minden empátia elszállt belőlem amit eziránt a valami iránt éreztem, nagy nehezen feltápászkodtam, leporoltam magam és elindultam egy irányba. Gondoltam egy 20 méter után megtalálom a csatornafedelet amelybe beleugrottam, és megtaláltam ideglenes alvóhelyemet, de érdekes mód sehol nem láttam egyetlen egy fedelet sem.
-Most meg hová mész Johnny?-kérdezte a rekedt hangú figura a hátam mögött
-Nem tudom, elsősorban megkeresem a kijáratot! Aztán meg valamit csak kitalálok, nincs már hová mennem.-Válaszoltam hangomban szomorúsággal.
-Jó sétát, én inkább futnék, mivel 50km-es körzetben nem találsz semmiféle csatornafedelet.-röhögött
-Az lehetetlen, három percet futottam reggel, és megtaláltam ezt a helyet!-válaszoltam
-Az alvóhelyemet-köhécselt
-Elnézést! Nem tudtam, hogy az öné, de nem is zavarok tovább... maga teljesen őrült... még, hogy 50kilómétert tettem meg 3 perc alatt futva.-motyogtam
-Most őrültnek nézel Johnny? Rendben van keresd csak a kijáratot, de ha nem találod akkor velem kell jönnöd!-röhögött ismét.
-Már miért kéne?-kérdeztem.
-Talán azért mert odafent az összes élőhalott téged keres, és ha elkapnak akkor nagy bajban leszel!-köhögött
-Ugye nem akar előállni megint ezzel a zombi históriával, úgysem hiszem el!-most már én nevettem!
-Miféle zombik? Szó nem volt itt zombiról, az élőhalottak ebben a fogalomban azt takarják, hogy vámpírok.-mondta kissé lenéző hangon, már amennyire egy magaféle csatornatöltelék le tud nézni valakit.
-Áhh értem, szóval Drakuláék keresnek engem odafenn?-ráztam meg a fejem.
-Nem érted.... nézd hallgass végig!-kérlelt!
-Végül is... az én időm mint a tenger, nem sietek sehová, és hátrafordultam, hogy megpróbáljak a szemébe nézni, ebben a sötétben.
-A vámpírok már több évezrede a világunkon vannak, a hiedelem úgy tartja, hogy az első vámpír Káin volt, és mindenki.. te is én is az ő leszármazottai vagyunk. Legalább is az ő vérének egy apró része terjed bennünk, ami miatt vámpírok vagyunk. Nos Káin két gyermeket nemzett, akik további gyermekeket nemzettek, és ők voltak a vámpírok Ősatyái, a különböző klánok, vagy úgymond vámpír fajták képviselői! A vámpírok istenként éltek az emberek között, és ezt Káin nem akarta, így hát mindet megátkozta valamivel, melyek az utódokon ütöttek ki. Például én egy Nosferatu vagyok! Tudtad, hogy valaha az ősatyánk gyönyörűséges férfi volt, aztán az átok miatt ilyen lett mint én. Én magam is elég csinos voltam annak idején..de az meg már több mint 100 éve volt. Na szóval ez az elismert, úgymond vallási tény. De erről majd később. Na szóval az ősatyák Káin kérésére létrehozták a Maszkabált aminek a feladata az, hogy fátylat vonjon az emberek és a vámpírok közé. Persze nem mindenki értett egyet az Ősatyákkal, és elkezdődött egy hatalmas harc ami mai napig is tart, ezt úgy hívjuk Dzsihád! Szóval a vámpír társadalom három rétegre szakadt: Ott voltak a rend és a fátyol őrzői a Kamarilla, a függetlenséget fogadott Anarchok, és a Maszkabál ellen dolgozó Sabbath, amely teljesen kaotikus. A te nemződ egy Toreador, egy művész vámpír volt, és eléggé elismert a társadalmunkban. Te a Kamarillához tartozol, és mivel törvénytelenül hozott a világra téged, ezért téged keres az egész pereputty, hogy elpusztítsanak téged és az atyádat. Na meg persze a Sabbath is, hisz iszonyatosan örülnek az új tagoknak akik túlélték az átváltozás fájdalmait. Nos igen: Előtted a választás joga: Felmész, hogy elkapjanak, és a Herceg elé hurcoljanak, aztán talán kegyelmet adjon neked, vagy beállsz egy hentesek és barbárokkal teli aranyos kis gonosz ligába, hogy embereket pusztíts szórakozásból.
-Maga teljesen őrült!-hátat fordítottam és elindultam előre!
-Várj-zihált mögöttem-Oka van annak, hogy még élsz... felvágtad az ereidet, és egy mauzóleumban ébredtél! Gondolkodj már el ezen, és csak utána vádaskodj. Különben is... mivel tudnád megmagyarázni a gyorsaságot, a látásodat, és az erődet?-Köhögött
-Nem tudom, én már semmit nem értek!
-Akkor válassz, merre mész? Fel vagy maradsz amíg a fejvadászok megérkeznek, és visznek a Sabbathba?-Kérdezte
-Fel!-válaszoltam!
-Helyes válasz!-s' ahogyan ezt kimondta a fal amely mellett álltam ketté vált, és egy hatalmas csigalépcső tárult fel előttem.
-Arra tessék-mondta, és meglökött.
Ahogyan haladtam felfelé a lépcsőn, elgondolkodtam, hogy vajon mi történt, hogy idáig jutottam? Miért pont én? Miért pont engem? De mielőtt befejezhettem volna a monológomat egy ajtó előtt álltam.
-Naaa, mi lesz? Kopogtatsz még ma?-Kérdezte az ocsmányság.
-Persze-nyögtem oda, és kopogtattam az ajtón.
-Ki az?-Kérdezte egy erőteljes hang
-Őőő izéé... hát- nem tudtam mit mondani.
-őőő izéé...hát, nem ismerek semmiféle őőő izéé hátot!-válaszolta az erőteljes hang bunkón.
-Ne szórakozzál már Jacob, erre most nem érünk rá, amúgy is vendéget hoztam, a herceghez!-szólt a szörnyeteg.
-A herceg kérte?-kérdezte Jacob.
-Igen ő, de siess már, nem akarod megvárakoztatni a Herceget gondolom...röhögött ismét a szokásosan.
-Nem!-és ezzel kicsapódott az ajtó előttem pedig egy hatalmas hústorony állt aki a Jacob névre hallgatott, feje kopaszra borotválva, fekete öltönyben és napszemüvegben.
-Arra tessék az úrnak, abba a szobába- és mutatott egy szépen megmunkált íves ajtóra Jacob.
-Értem, köszönöm!-válaszoltam, és elindultam az ajtó felé.
-Aztán sok szerencsét kölyök, szükséged lesz rá odabenn.-röhögött Jacob.
-Köszönöm-és nyeltem egy nagyot.
A kísérőm kopogtatott az ajtón, majd egy kellemes, lágy hang szólt ki-Igen tessék?
-Csak előtted-szólt a Nosferatu.
Benyitottam az ajtón, és el kell mondjam lenyűgöző látvány volt. Cédrus illat és langyos levegő terjedt a szobában, a falak barnára tapétázva, könyvespolcok mindenütt, és egy hatalmas tölgyfa íróasztal melynek a velem szemben lévő oldalán egy elegáns ruhába öltözött úriember ült.
-Áhh, Guten Abend, már vártam magára Johnatan, kérem foglaljon helyet!-és mutatott az íróasztal másik végén lévő tölgyfa székre.-Lawrence most már elmehet, kint Jacobtól megkapja a jutalmát amiért előkerítette fiatal barátunkat, aztán pedig majd keresni fogjuk, tudja hogyan megy ez.
-Igen méltóságos uram-hajolt meg Lawrence, amennyire ő megtudott hajolni, és kisétált az ajtón.-Aztán sok szerencsét, és Viszlát.
Kicsit feszélyezve éreztem magam, mikor Lawrence távozott a szobából, mivel a Német úr valamiféle aktát lapozgatott, és néha bólintott. Ha meg kéne saccolnom a korát, nagyjából 30 éves, de egészen jól tartja magát, és eléggé kimért a modora is. Tíz perc elteltével lehelyezte az aktát az asztalra, és elmosolyodott.
-Szóval, Johnatan.... magának nem kell bemutatkoznia, éppen most tudtam meg magáról mindent, amelyet az informátorok gyűjtöttek be az eltűnését követően. De én azért bemutatkoznék, Dr. Hans der Vogernung vagyok. Remélhetőleg nem okoz magának túl nagy problémát a nevem megjegyzése, nem túl bonyolult. Szóval ennek a városnak én vagyok az ostorozója. Én vagyok a második vámpír a városban, a herceg jobbkeze. Tudok mindent amit a herceg tud, és én intézem a piszkosabb munkákat, továbbá pedig a herceg személyi testőre vagyok. Tudja Johnatan, nem igazán számítottunk magára. Még egy éhes szájjal többet kell ellátnunk minden éjszaka, és azért lássuk be, nem éppen egy sétagalopp, hiszen a Sabbath elleni harc során rengetegszer kell vért pótolni, maga pedig mivel még újszülött, ezért szüksége van a vérre. És...
-De, én nem is...-nem tudtam végigmondani amit szerettem volna, mert ebben a pillanatban nem igazán tudtam beszélni, és az égő fájdalommal voltam elfoglalva amely a testemen hatol át, és ahogyan érzem a bőröm ég.
-Tudja, ez egy egyszerű trükk, a Taumaturgia! A vámpírok tűzvarázslata amelyet, csak az én büszke klánom képes uralni, és tudja... nem igazán szeretem ha a szavamba vágnak.-Mondta higgadtsággal.-Most pedig folytatnám ha nem bánja.-és éreztem ahogy a testem lehűl, és regenerálja magát.Szóval ott tartottam, hogy nem kell még egy éhes száj. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem maga akarta azt, hogy vámpír legyen, hanem egy igen elismert művészünk véletlen botlása. De... ez minket nem érdekel. Nem adott különösebb okot arra, hogy életben tartsuk nemlétét, így kivégzésre javaslom a hercegnél. Távozhat, azon az ajtón!-És mutatott egy még hatalmasabb, még díszesebb ajtóra mint az övé.
Szavai ólomsúlyként nehezedtek rám, és félelmet ébresztett bennem. De ha már úgy is mindegy, akkor miért ne élvezhetném ki életem utolsó perceit?Ahogyan sétáltam az ajtó kitárult előttem, én pedig szembe találtam magamat a Herceggel...