All my Life to Sacrfice

Összegezzük az elmúlt három évemet:

Gyűlöltem,különbözni akartam, szerettem, beilleszkedtem pedig tudtam más vagyok mint a többi, aztán ismét szeretni kezdtem, gyűlöltem, majd bekerültem oda ahol magam lehetek, de rájöttem, hogy ez csak egy egyszerű illúzió, majd próbáltam szeretni de nem ment, így hát lemondtam mindenről amiről csak letudtam, elbújtam, majd egy idő után ismét rákényszerültem a szeretetre, de egy olyan embert szerettem aki hátba szúrt, ez egymás után 4 emberrel fordult elő. Aztán végre megtaláltam akit igazán szerethetek, de elvesztettem így beértem azzal aki akadt, és fél évet elpazaroltam az ő "szeretetére" pedig nem ért annyi, aztán gyűlöltem. Most megint szeretek és gyűlölök egyszerre.

Ostobaságom miatt két olyan embert veszítettem el és sodortam más karjaiba akit teljes szívemből szerettem. Az egyiknél még van némi esélyem, csupán a távolság az ami meghatározó szerepet játszik, a másikat pedig nem láttam szeptember óta.

De más nézőpontból:

Az idióta kisgyerekből szeretetreméltó félig felnőtt ember lettem, akit megbecsülnek a barátai, aki megérdemli azt, hogy szeressék. Olyanokat értem el amiről más csak álmodhat, és én is csak álmodtam róluk három éve. Időközben annyi darabka tört már le a szívemből, hogy már nagyon kevés embernek maradt férőhely benne, de ők mindig ott lesznek. Néha gyűlölöm magam, hogy nem úgy gondolkodom mint a többi ember, és ezért sosem tudok igazán elvegyülni köztük anélkül a pár ember nélkül. Rájöttem, hogy az áll arcom éltet.

És ténylegesen beigazolódott az, hogy egy halott ember emlékeivel kell együtt élnem.(semmi spirituális) de Megmagyarázom: A régi énem emlékével akit meggyilkoltam magamban, az ő érzelmeivel, az ő gondolataival, az ő tetteivel kell együtt élnem, habár ő már halott, én vettem át a helyét.

olyanszép: